Ez a kis összefoglaló bepillantást nyújt a bumeráng körül elterjedt mítoszokról és tévhitekről, szembeállítva valamint kiegészítve őket a mai ismeretek szerinti írásos tényekkel, és régészeti feltárásokkal.

Kialakulás

A bumeráng kialakulása a több mint 15000 évvel ezelőtti kőkorszaki időkre vezethető vissza, amikor is az ősemberek a vadászathoz használni kezdtek egy enyhén ívelt fadarabot, amelyet elhajítva megpróbálták megsebezni áldozatukat, kihasználva, hogy a repülés közben forgó husáng még nagyobb lendülettel, és ezáltal hatásosabban ejt sebet többi fegyverüknél.

Hamarosan rájöttek, előnyösebb, ha ez a dobófa laposabb, hiszen így messzebbre is száll és nagyobbat is üt. Így alakult ki a vadász és harci fegyver, a kylie, amely dobófegyverként több kontinensen is elterjedt a korai kialakulásának és a törzsek vándorlásának köszönhetően.

Ezeknek a fegyvereknek legtöbb esetben nem volt még szárnyprofiljuk a megfelelő felhajtó erő létrejöttéhez, nagyok és nehezek is voltak. Ennek megfelelően általában vízszintesen dobták el őket, és így földközelben haladva egyenes pályán mozogtak.

Ilyen és ehhez hasonló fegyvereket találtak Észak-Amerikában, Indiában, az Ausztrál kontinensen, és Egyiptomban is, mely utóbbi leletek egyike a Louvre-ban van kiállítva.

Ezek után már nem sok kellett ahhoz, hogy észrevegyék, ha egy-egy kylie szárait laposabbra, és kisebb hajlásszögűre készítik, akkor az görbe pálya mentén mozog, esetenként visszakanyarodik. Így születtek meg az első bumerángok.

Tévhitek

A legelterjedtebb közhiedelmek szerint, a bumerángot ausztrál bennszülöttek használták vadászatra oly módon, hogy miután eltalálták vele áldozatukat, a sebet ejtő fegyver visszatért hozzájuk.
Azonban aki ismeri a bumeráng működésének fizikáját, az tudja, hogy ez nem lehetséges.
Ha ugyanis a bumeráng nekiütközik valaminek, jó esetben csak veszít lendületéből, amivel együtt módosul a pályája, rosszabb - és általánosabb esetben - teljesen elveszíti lendületét. Vagyis mindkét esetben képtelen a visszatérésre.

Ugyan az is óriási előnyt, és kényelmet nyújt egy vadászeszköznél, ha a célpont elvétése esetén nem kell a fegyverért szaladgálni, a bumeráng ilyenformán mégsem alkalmas vadászatra. Méghozzá azért nem, mert az általa bejárt görbe út sok külső tényezőtől, valamint az eldobás mikéntjétől is függ. Ez igencsak megnehezíti a pontos célzást és találatot, ami nem túl előnyös, ha egy vadászeszközről van szó. Nem is beszélve arról, hogy a kiszemelt áldozat - hacsak ez nem egy lajhár - nem fogja ölbetett manccsal vagy szárnnyal várni, hogy az előbb rajta érintőt vevő suhogó kifli megint arra járjon. 
Tehát a bumerángot sosem használták vadászatra oly módon, hogy azzal közvetlen sebet ejtenének.
Olyannyira nem, hogy az ausztrál bennszülöttek másképp is nevezik a vadászatra használt dobófákat, és a visszatérésre képes bumerángokat.
Nyelvészeti tények alapján is leszögezhetjük tehát, a bumeráng az, ami képes visszatérni, a többi hasonló dobófát pedig egyedi elnevezésük alapján lehet azonosítani.

Létezik azonban egy ausztrál törzs, amely Murray-folyó környékén egészen rendkívüli módon mégis vadászatra használja a bumerángot.
Teszik mindezt úgy, hogy néhány bennszülött felzavarja a folyón úszkáló madarakat, amelyek megriadva csoportosan repülnek a folyó vonalát követve lombkorona magasságban.
A törzs egyik tagja megvárja, míg közelébe érnek a madarak, és ekkor egy bumerángot hajít a magasba, amivel egy időben egy ragadozó madár hangját utánozza. A szárnyasok a felettük mozgó árnytól, és a rettegett hangtól megrémülve bukórepüléssel a vízfelszín közelébe menekülnek, és ott folytatnák útjukat. A többi vadász azonban ekkor hirtelen kifeszíti az előzőleg vízfelszínre fektetett hálót, így a zsákmány a csapdába kerül, a bumeráng pedig visszatér az őt eldobó vadászhoz.

Bár szeretnénk így hinni, mégis hibás tehát az-az elképzelés, miszerint a bumeráng egy rendkívül kényelmes harci, vagy vadászeszköz. Ez azonban a mai világban csöppet sem vesz el értékéből ... 

Kapcsolódó link: Jelene és jövője